A BLOGRÓL

...ÉS MAGAMRÓL


Néhány szó az íróról

Nyolc-kilencéves lehettem, amikor azt mondtam nagyanyámnak: addig nem halhatok meg, amíg nem írok egy könyvet. Írtam is én mindenfélét – verset, novellát, sőt regényvázlatot is –, de minden felbuzdulásomból valahogy félelmetes, hátborzongató és fogvacogtató történet kerekedett.

Már rég nem írok verseket vagy novellákat. Hosszútávfutó vagyok: a regény az én műfajom. Ráadásul, ha megszületik egy történet a fejemben, azt meg is írom. Nem csapongok, nem bizonytalankodom; nincsenek fiókban heverő regényötleteim. Mindig az az egy van, amin éppen dolgozom. Akárhány évet is vesz igénybe.

Az első kiadott könyvemet (A Rio Negro árnyai, IPC Kiadó, 2008) fél év alatt megírtam; a következőn öt éven át dolgoztam – ez volt a Métely. Pedig már a kezdés pillanatában is ugyanaz a történet volt a fejemben, mint amit öt év múlva befejeztem. Csakhogy az alkotáshoz belső hajtóerő és mélységes koncentráltság szükséges, és csak akkor érdemes munkához látni, ha mindkettő jelen van az ember életében.

Most is van egy történetem. Remek kis történet, és rajongok a szereplőkért. Remélem, hamarosan folytathatom. De addig is megteszem azt, amivel régóta tartozom a könyvnek és magamnak: átadom a Mételyt az olvasóknak. (A szójáték nem volt szándékolt, viszont találó, úgyhogy bennmarad. ;))


Miért jött létre ez a blog?

Szóval mi ez az egész ezzel a könyvvel meg az ingyen letöltéssel?
Röviden annyi, hogy írtam egy könyvet – nem az elsőt, és remélem, nem is az utolsót –, és mivel nem érdekelt egyetlen kiadót sem, elhatároztam, hogy elérhetővé teszem mindenki számára. Ez jól hangzik így, egy mondatban, de azért nem volt ilyen egyszerű sem az elhatározás, sem a megvalósítás.

Amiatt sem kell ám rögtön rosszra gondolni, hogy nem érdekelte a kiadókat – ó, a nagyságos kiadók! –, mert ahogy megtudtam az egyikük válaszából, a könyv rettentően hosszú, és senki sem fog ekkora nyomdaköltséget vállalni egy ismeretlen szerzőért. Igen, ha nyomtatásban jelenne meg, legalább 720 oldal lenne. Az előző, már megjelent, könyvemnél (A Rio Negro árnyai) is sokat dolgozott a szerkesztő azon, hogy 500 alatt tartsa az oldalak számát – gondolom, ez egy küszöbérték a nyomdában. Szerencsére egy mű hossza nincs összefüggésben a minőségével, úgyhogy ettől még van esélyem az olvasóknál.

De jól van, beismerem, a kiadókhoz küldött szinopszisom is gyenge volt – mentségemre szolgáljon, nem néztem utána, hogyan kell jó szinopszist írni, sőt még azzal sem voltam tisztában, mit is kell tartalmaznia egy szinopszisnak. És belátom, első ránézésre a történet is elég klisésnek tűnik: London 2014-ben, titkos társaság, valamilyen hipnotizálás meg elmébe ültetett hallucinációk… Hát, ez a néhány részlet tényleg nem emeli meg a pulzusszámot. Ha kiadóként azt kéne megbecsülnöm, várhatok-e hasznot egy ilyen könyvből, én is leszavaznám.

De ennyit a kiadókról. Egy szóval sem érdemelnek többet.

És miután elvettem minden olvasó kedvét a saját könyvemtől, visszatérhetünk a jelenbe és erre a blogra. Mint mondtam, nem volt egyszerű az idáig vezető út: jó néhány rossz év kellett ahhoz, hogy egyszer csak azt mondjam, „bedobom a könyvem a közösbe” és felteszem ingyen a netre. Igaz, mióta négy hónappal ezelőtt kipattant az ötlet a fejemből, egy pillanatig sem kételkedtem a döntésem helyességében. Valójában az ember életének ritka és szerencsés időszakai azok, amikor ennyire biztos lehet abban, hogy pontosan azt teszi, amit tennie kell, bárhogy is lesz.

Szóval elővettem a régi HDD-t a szekrényből, megkerestem a Métely mappát, és átmásoltam a laptopomra. Aztán sorba vettem a teendőimet: újra kell olvasnom az egész könyvet, átírnom, ami nem tetszik és kijavítani a bennmaradt hibákat; ezután borítót készíteni hozzá; megszerkeszteni a végső e-könyv fájlokat; ISBN számot szerezni; létrehozni egy weboldalt, ahonnan letölthető a könyv; és végül valamiféle reklám sem ártana.

Most, hogy lassan mindez a munka mögöttem van, csak gratulálni tudok magamnak – sokkal nagyobb fába vágtam a fejszém, mint elsőre gondoltam. Ha valamikor, akkor most nagy hasznát vettem, hogy évekkel ezelőtt elvégeztem egy multimédia-fejlesztő tanfolyamot (bármit is jelentsen), és hogy van a gépemen Photoshop.

Volt azonban egy igen kellemetlen aggodalmam – mert az aggodalmak már csak ilyenek: Mi lesz, ha a regényt ennyi idő után újraolvasva gyengének és bugyutának találom? Furcsa, de erre jó esélyt láttam. Szerencsére ennél azért több kell ahhoz, hogy valamibe bele se kezdjek, úgyhogy egyik este elkezdtem olvasni. Bárcsak előbb megtettem volna! A történet nagyon hamar magával ragadott, és egyik fejezet jött a másik után. Sőt azt vettem észre, hogy nevetek a saját vicceimen. És ez így folytatódott egészen a könyv végéig. A legjobb az volt, hogy négy év távlatából számtalan részletre már nem emlékeztem, így sokszor ugyanabban az élményben volt részem, mint a leendő olvasóknak. Mérhetetlenül megdöbbentem, mennyire szórakoztat, meglep és megnevettet a saját könyvem – amiben korábban én magam kételkedtem a legjobban. Itt meg kell jegyeznem, hogy rajtam kívül még két barátom olvasta a művet, és az ő elismerő és biztató szavaik borzasztóan sokat jelentettek számomra.

Már tényleg semmi kétségem nem volt afelől, a Métely megérdemli, hogy eljusson az olvasókhoz. Másrészt magamnak is tartozom ezzel, hiszen nagyon sok munkám van benne. Úgyhogy most útjára bocsátom ezt a „gyermekemet” is: menj, próbáld ki magad a világban és állj meg a saját lábadon. És jóllehet minden, amit az induláshoz adhatok csupán hamuban sült pogácsa ahhoz képest, amit egy kiadással foglalkozó cég adhatna, végtelen lehetőség ahhoz képest, ha a könyv továbbra is egy merevlemezen csücsül a szekrény mélyén. Remélem, lesznek sokan, akiknek ugyanolyan szórakoztató lesz elolvasni, mint amilyen szórakoztató volt megírni.

Köszönöm, hogy ellátogattál erre a blogra és külön köszönöm, ha le is töltöd a könyvet! Jó olvasást!


Vas Eszter
Budapest, 2019. május

Üzenet

Név

E-mail *

Üzenet *